Munkahelyemen kedves szokás volt, hogy születés- és névnapokon megköszöntöttük egymást. Eleinte a torta és a házi süti ment sokáig, mikor aztán beleuntunk a sok nagyon finom, de mégis csak kalóriabomba édességbe, akkor előkerültek olyan kreatívabb dolgok is, mint villásreggeli, disznótoros ebéd és hasonlók.
Egyszer, amikor azon törtük a fejünket, hogy mivel lepjük meg egyik kolléganőnket, valakinek bevillant a megoldás:
– András, nálad van otthon mobilkemence! Süssél kenyérlángost reggelire! –
Először tiltakoztam, mert a kenyérlángos úgy jó, ha meleg, és korán kelni annyira azért mégsem szeretek, de aztán csak-csak beadtam a derekamat.
Annakidején, amikor megépítettem az első búbos kemencémet, sokat túrtam az internetet, kenyérreceptekért. Egyszer találtam, egyet, ami úgy kezdődött: „Hajnali fél 4-kor…”. Nyilvánvaló, hogy ez a recept hibás volt! :)
Délután hazafelé menet, megvettem a hozzávalókat, este pedig bedagasztottam tésztát, és letakarva a konyhapulton kelni hagytam. Ez után a rávalókat is előkészítettem, hogy másnap már ne kelljen azzal sem foglalkoznom.
Reggel aztán 5-kor (mégsem fél négykor) keltem. Miután magamhoz tértem, az első dolog a mobilkemence begyújtása volt. A mobilkemence és úgy általában a tüzelőberendezések fűtése egy külön írást érdemel, így azt majd egy másik írásban hamarosan kivesézzük.
Begyújtás után utánanéztem a tésztának. Az bizony, már igencsak kifelé akart jönni a tálból ezért gyorsan átgyúrtam és 5 felé vettem. 4 készült a munkahelyre, egy pedig maradt otthon, mert olyan nem fordulhat elő, hogy kenyérlángost sütök, a családnak meg nem marad belőle…
Az első kettőt kinyújtottam ceruza vastagságúra, majd beletettem a tepsibe. Mikor ezzel megvoltam, megnéztem, hogy áll a mobilkemence.
Fél hat után járt az idő, a kemencében már javában égett a tűz és a hőmérő mutatója is 300 fok fölötti értéket mutatott…
A konyhába visszatérve, a kenyérlángosokra rátettem a rávalókat. Amikor a tűz leégett, bezártam a tüzelőajtót, és elzártam a kéményt is, hogy ne szökjön el a meleg.
Egy éhesen maradt munkatársnál csak több éhesen maradt munkatárs lehet rosszabb, tehát nem volt szabad hibáznom, ezért sütés előtt még infra hőmérővel is ellenőriztem a fal belső hőmérsékletét: 260 fokos volt, több mint jó!
Az első kenyérlángost 5 óra 50-kor tettem be a kemencébe, Amíg sült, előkészítettem a másik két kenyérlángost is. Az utolsót 6 óra 44-kor vettem ki. 54 perc alatt 5 tepsi kenyérlángos sült ki a mobilkemencéből. Ez még egy légkeveréses hiper-szuper sütőnek is a becsületére válna. Ízben pedig a kettő össze sem hasonlítható. És mindössze három kiló tűzifa kellett hozzá.
A sütés végén a mobilkemence hőmérője még 180 fokot mutatott. Ha nem kellett volna munkába indulnom, akkor még elnyelhetett volna a mobilkemence gyomra egy fazék tejet benne rizzsel, meg a többi belevalóval, azért hogy délutánra kemencés tejberizzsé érjen benne.
Nyolc órakor a kenyérlángos a munkahelyem étkezőjének az asztalán szervírozva volt. mindegyik „emberes” szeletekre lett vágva. A köszöntés után nekiláttunk az első szeletnek. Közben már többen sanda pillantásokat vetettek az asztal közepén levő kenyérlángos kupac felé, hogy vajon jut-e még egy szelet. A fogyasztásra váró kenyérlángos kupac állta a pillantásokat. Aztán a második szelet is lecsúszott a torkokon, de a vége felé már senki sem méregette, hogy van-e még kenyérlángos, hanem inkább az ásványvizes és üdítős palackokat kereste, hogy az utolsó falatoknak támogatást nyújthasson a kenyérlángossal teletömött gyomra felé vezető úton.
Jóllakottan szuszogtunk és beszélhettünk. A reggeli vége felé a kenyérlángosért még begyűjtöttem az elismerő szavakat a kollégáktól, aztán kis idő múlva valakinek elhagyta ajkát az a fájdalmas sóhaj, ami ilyenkor majdnem mindig felhangzik: „Több már nem fér belém, de még egy szeletet muszáj ennem az íze miatt.”
Hát ezért kell, hogy legyen otthon mobilkemence!
